Múltunk füstölgő romjai az égen
Nyomai egy letűnt világnak
Száradt szirmai egy gyönyörű virágnak
Felütöm most e láthatatlan könyvet
Sírok bele pár keserű könnyet
Ne felejtsd: ez a hajótörött könnye
S zárul már a zátonyok könyve.
Zátonyok könyve
Múltunk füstölgő romjai az égen
Nyomai egy letűnt világnak
Száradt szirmai egy gyönyörű virágnak
Felütöm most e láthatatlan könyvet
Sírok bele pár keserű könnyet
Ne felejtsd: ez a hajótörött könnye
S zárul már a zátonyok könyve.
Kacatok és hamvak
Csak néhány emlékkép van nálam
De a jelen mindent átír
Tudom: szerettél.
Holt álmok uralma
Mögöttünk már ezredévek
Ösvények és felejtések
Benőtt utak, összedőlt kapuk
Szél görgeti a rengeteg hamut
Kezem fagyott, ültetésre béna
Nincs mag, legfeljebb széna
Kint állok, csupasz ég alatt
Kárálnak köröttem fekete madarak.
A beavatásról
Több, mint tíz évet töltöttem a mester társaságában. Nem mindig és nem minden pillanatban voltam vele. Mint minden kapcsolatban, ebben is vannak magaslatok és mélypontok, bár számomra ez a mesterrel való viszony mindig is sokkalta kevésbé volt drámaibb, mint amit személyes életemben megéltem.
Áradás után
Néhány könyv, néhány könny
Múlt pillanat, holt közöny
Némán, ahogy éltünk- elmegyünk
És nem tudja senki: szerettünk
Néhány könyv, néhány könny
Múlt pillanat, holt közöny
Tragédiák a mosolyok mögött
Elbarikádozott érzelmek között.
Az örök Ikarosz
Minden hatalmam e tiszavirág
Pillangók ülik múló világaim torát
S ahogy magányom tengere sodor
Leláncolt Prométheusz
Tűzért indultam, de csak láncok lettek
Magamra aggattam e rengeteg terhet
Eldobtam azt, mi nemes, magas
Sirattam ezer elmúlt Tavaszt
Tűzért indultam, de csak láncok lettek
Mit szakítottam, mindent felperzselt
Eldobtam azt, mi nemes, magas
Örök utam immár sötétségben halad.
Tűzért indultam, de csak láncok lettek
Mit szakítottam, mindent felperzselt
Eldobtam azt, mi nemes, magas
Örök utam immár sötétségben halad.
Mindenem a napvilágon
Bezárkóztál, megmerevedsz, kihűlsz
Fagyottan darabjaidra repülsz
Ahogy minden, mi bomlik - viszi a szél
S ki hisz, mindig új csodákat remél
Némaság, bénaság, oldalamban repeszek
Szerelmed adott múlhatatlan sebeket
Melyek nem gyógyulhatnak, s nem tagadhatom:
Szeretni tudlak csak, és mi nincs, nem játszhatom.
Kint az életben
De hiába hullnak, tudom: erősebb e sivatagnak földje
Egy hang hív a távolban, és sóhajt, sír, kérlel és remél
Jaj tudom - bár hallom, már nem én vagyok, kihez beszél
Úgy fáj, úgy szorít, úgy éget most ez a végtelen Tél
Letört lélek-darabok, melyeket itt görget köröttem a szél
Soha sem leszel már egészen enyém, de csak maradni tudok,
Szívemben múló jelen, fényes múlt, tovatűnt pillanatok
Tollam hegyén szívemnek vére, galamb-szárny céltalan röppenése
A sziklák alá bújt álom, barlangba űzött vad menekülő lépte
Felköröz, felvijjog bennem az egész, mint eltévedt, árva madár
S bolyong a szív csak, mely otthont már sehol sem talál
Miképpen régen, most újra: mindenki és minden idegen
Kívül állok minden körön, s szemlélek - kívül az életen
Nézhetem csak, mint megtört gyermek, mi nem enyém:
Vesztett álmot, boldogságot, melynek éjszaka lett a helyén.
Virágzás előtt
A mennyei királyság kifeszített vitorlái
Az égnek örök vándorai, felhőknek bárkái
S nem tudjuk mily erő görget és hova
Látom az új rügyeket, új ágakat
De, hogy melyik mit hoz majd, nem ismerem
Mondd, e fa vajon mily gyümölcsöt terem?
Lesz, ami hozzon virágzó álmokat?
Most indul minden, most fakad
Szárba szökken, fényre vágy, Napot hív
De ajkadon síri csend, szinte kín
Felettünk végtelen kékség halad
Szél borzolja a tájat, hajlít fát, csavar bokrokat
S mi fényes nappal volt, az most éjre vált
Mi élet volt egykor, várja most, hívja a halált
Csitt, nem! Ez csak a Tél visszhangja, mi hívogat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)