Pusztaság és határ

Völgy szele - ami volt
Hó alatt, ami holt
Bennem mélyre temetve
Pár emlék sikolt

Görög szelek

 Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.

Az utolsó nyár

 Tisztán emlékszem arra a nyárra. Régi nyár volt, régi világ. Poros földutak szegélyezték a frissen vásárolt kis telket, melyet apám szerzett. Levélben értesített róla és én örültem neki, igazán, ahogy kevés dolognak örültem csak a kisvárdai intézetben.

Dombokon, utakon

 A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.

Kilenc vasárnap

Komoly idő, komor idő
Szent remények - lelkek tavasza!
Visszametsző, lelket söprő
Krisztusunknak hívó szava

Vár a szőlő, lelked kertje
Hogy a magvetőnek azt megkészítsd
Keresztségbe, küzdelembe
Kik a kegyelemben bíznak, elérik.

Újra itt az éj

Fekszem csak, legjobb soraim elengedem
Madár száll tova, feje fölött ág rebben
S itt van most újra, megint - lesújt az éj:
Viszi hát szavaimnak megtört ütemét

Dareen Tatour - Ellenállni

Ellenállni, népem, álljatok nekik ellen
Jeruzsálemben, hol sebeim bekötöztem,
a bánatom most szélnek engedem

Virágoznak a fák

Egy délután, hirtelen
a cseresznyésbe tévedtem
A sok rügy éppen fakadt
S én álltam csak a fák alatt

Fekete rigó

Még szürke a lég odakint,
de a zöldek már virulnak
egy sárga csőr tűnik fel
s az emlékek indulnak

Mikor még kerestem,
mikor még nagyon hittem
Mikor még telve reménnyel
tenyerén hordott az Isten

Ki megnyitja az eget

Hetven, hatvan, ötven:
a kapun átléptem
Hetven, hatvan, ötven,
Szent idő van bennem

Meddő órák

Miként szalad kezeim közül,

folyik csak, rohan az idő!
Három mutató rendre kitör -
Leég a gyertya, s a fű is kinő

Nemsoká sötét lesz

Nemsoká, nemsoká sötét lesz
Odafagy képzeletünk az éghez
Elboruló horizontok várnak
Nézem csak, ahogy nyúlnak az árnyak

Stációk

Csillag hasad -
Az éj a halálra rábeszél
Sötét patak -
nem hordozhatja a terhét

Görög költők

 Kallinoszt, Türtaioszt, Arkhilokhoszt, Szémonidészt vagy Szolónt, Alkaioszt, Xenophanészt, de akár Szimónidészt, Pindaroszt és úgy egyáltalán - bármelyik görögöt olvasva feltűnik valami, ami elsőre a témák, sorok, képek banalitásaként tévesztheti meg az olvasót.

Hófödte nyomok

Kinyúlsz - a múlt millió morzsa
A szilánkokat összerakni nem lehet
S ki tud, az csak maga tudja
Minden elvész, mint utolsó lehelet

Az írásról

Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni. 

A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.

És mi mégis folyton újra próbáljuk.