Google+

Az utolsó nyár


 Tisztán emlékszem arra a nyárra. Régi nyár volt, régi világ. Poros földutak szegélyezték a frissen vásárolt kis telket, melyet apám szerzett. Levélben értesített róla és én örültem neki, igazán, ahogy kevés dolognak örültem csak a kisvárdai intézetben.

 Mennyire felgyújtotta a képzeletemet ez a darabka föld! Bár alig tudtam róla valamit, lelki szemeim előtt egyre gyorsuló tempóban gyűltek a változatos részletek – a dombok, utak, a fák, de még az utcasarkok képei is egyre tisztábbá váltak, egyre több fényt kaptak bennem.

 A ritka alkalmakkor, mikor visszatérhettem Budapestre, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Nem mondanám, hogy hazatértem ilyenkor. Nem volt erős otthon-érzetem sem gyermekkoromban, sem később. A háború során, a bombázásokkor, a fronton egyszerűen kevesebbet gondoltam rá.

 Dunakeszire vezető első utamból mára már csak a lovas kocsi halvány emlékei maradtak meg. Tudom, hogy rázott a helyenként kavicsos, süppedős út. Emlékszem, hogy az utolsó pár utcányi távolságot már gyalog kellett megtennünk. És emlékszem a rozoga fakerítésre, az utcára, melyben akkor még alig-alig és szinte csak éppen, hogy állt pár háznak is alig nevezhető tákolmány.

 Soha sem láttam apámat olyannak, mint akkor, ott, a virágok között. Sugárzott. Először, hogy nem a magányos, komor és magának való, önmagában és önmagáért álló tölgy volt. Ember volt, akinek volt valamije, amiért érdemes nap, mint nap felkelni. Volt nála és benne valamilyen fény, valami, amiről – emlékeim szerint – tán soha sem beszéltünk.

Ahogy bekísértek a kertkapun, elkiáltottam magam:

- Édesapám, megjöttem!

- Jöjjenek csak, fiam, jöjjenek!

 Pár szőlőtőkén és az orgonák mögül kilátszó feje búbján kívül nem sokat láttam belőle. Aztán megindult. Imbolygó lépteit még a városi kövezetnél is hangsúlyosabbá tette a sok homok.

 Kezét nyújtotta. Hirtelen kutyaugatás hallatszott. A kert vége felől, egyre hangosodva közeledett. A port felverve, dühösen nyargalt felénk egy sötét, barna folt.

- Ne ijedjünk meg, fiam. Zsozsó jó kutya, nem bánt! – mondta apám.

 És valóban, a Zsozsó névre keresztelt, gesztenyeszín tacskó közelembe érve vad csóválásba kezdett, nyüszített, szűkölt, lábunknak dörgölőzve hamar ledobta magát és hasát mutatta.

- Hol szerezte ezt a kutyát apám?

- Az elöljáróságon van nekünk egy ismerősünk… De mindegy is, hagyjuk ezt most, fiam. Hosszú történet, tán máskor majd elmondom egyszer. Ám van nekünk most egy kis dolgunk.

 Ezzel apám rám bízta pár óra erejéig a kutyát, melyet nagyon megszerettem. Nappal a kertben dolgoztunk, a kutyával sétáltunk, estére pedig a pár utcával odébb lakó nagynéném házába vonultunk vissza. Röpült az idő és én nagyon megszerettem Zsozsót, kinek társaságában – hosszú idő óta először – úgy éreztem, nem vagyok egyedül.

 A Dunakeszin töltött időm végéhez közeledett már, mikor Zsozsó az egyik nap egy kilazult kerítés-deszkát elmozdítva kiszökött. Egy ideig kerestük, de sehol sem leltük a környéken. Délután volt, mire előkerült. Nagynéném szaladt be a kertbe:

- Gyertek gyorsan! Nagy baj van!

 Kiszaladtam. Zsozsó jobb oldalán mindkét lába el volt törve. Az egyik csípőnél, a másik a térdhajlat alatt. Valószínűleg elütötték. Két lábon jött haza, az Isten tudja milyen messziről. Súlyos, szilánkos törések voltak. Fel-felnyüszített fájdalmában, de farkát csóválva örült nekünk. Mintha csak biztos lett volna benne, hogy valahogy képesek leszünk segíteni rajta.

 Nagynéném öntött egy tálba némi tejet, melyet Zsozsó örömmel kezdett lefetyelni. Amíg én könnyeimmel küszködve simogattam, nyugtattam a kutyát, apám nagyon elkomorodott. Aztán kicsatolta a hóna alatt lévő pisztolytáskát.

 Nem hiszem, hogy Zsozsó szenvedett volna.

 Később a háborúban, a fronton szörnyűbb dolgokat is láttam. Nagyon más volt, de mégis, soha sem éreztem többé sehol ugyanezt. Ez, az 1937-es volt az igazi, utolsó nyaram.