Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.
A nagy erőt sosem uraljuk. Lovasai lehetünk csupán. Aztán egy nap észrevesszük: mintha a távolban sötétedni kezdene az ég alja. Nem sokra rá már a morajlást is halljuk.
Egyre közelebb ér a vihar. Egyre közelebbről hallatszik a robajlás. Egyre sötétebb lesz és egyre feszültséggel telibbé, fojtogatóbbá válik a levegő. Aztán leszakad az ég. Az eső elmost mindent.
A levegeő újra könnyű lesz, hűvös szellő kél. A nap elő-előbukik, ahogy a vihar elvonul, s visszatér oda, ahonnan kélt. Senki nem tudja, hogy hova.
Akik maradnak, azoknak ismét kisüt majd, s idővel valami homályos emlékké válik, ha látták. Ha láttak. Csak egy érzés marad. Egyfajta homályos, feszült sejtés, amitől napjaik végéig máshogy tekintenek a horizontra.
