De hiába hullnak, tudom: erősebb e sivatagnak földje
Egy hang hív a távolban, és sóhajt, sír, kérlel és remél
Jaj tudom - bár hallom, már nem én vagyok, kihez beszél
Úgy fáj, úgy szorít, úgy éget most ez a végtelen Tél
Letört lélek-darabok, melyeket itt görget köröttem a szél
Soha sem leszel már egészen enyém, de csak maradni tudok,
Szívemben múló jelen, fényes múlt, tovatűnt pillanatok
Tollam hegyén szívemnek vére, galamb-szárny céltalan röppenése
A sziklák alá bújt álom, barlangba űzött vad menekülő lépte
Felköröz, felvijjog bennem az egész, mint eltévedt, árva madár
S bolyong a szív csak, mely otthont már sehol sem talál
Miképpen régen, most újra: mindenki és minden idegen
Kívül állok minden körön, s szemlélek - kívül az életen
Nézhetem csak, mint megtört gyermek, mi nem enyém:
Vesztett álmot, boldogságot, melynek éjszaka lett a helyén.
