Mire a fecske megtanulja reptét

Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.

Görög szelek

 Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.

Az utolsó nyár

 Tisztán emlékszem arra a nyárra. Régi nyár volt, régi világ. Poros földutak szegélyezték a frissen vásárolt kis telket, melyet apám szerzett. Levélben értesített róla és én örültem neki, igazán, ahogy kevés dolognak örültem csak a kisvárdai intézetben.

Dombokon, utakon

 A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.

Görög költők

 Kallinoszt, Türtaioszt, Arkhilokhoszt, Szémonidészt vagy Szolónt, Alkaioszt, Xenophanészt, de akár Szimónidészt, Pindaroszt és úgy egyáltalán - bármelyik görögöt olvasva feltűnik valami, ami elsőre a témák, sorok, képek banalitásaként tévesztheti meg az olvasót.

Az írásról

Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni. 

A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.

És mi mégis folyton újra próbáljuk.

A belső idő

 Beleolvasva egy legutóbbi versembe így szólt: - Nem vagy boldog. Ezen elgondolkodtam. Mikor voltam boldog? Tán soha sem. De ez nem igaz. Mert mi a boldogság? Rövidebb-hosszabb időszak – percek, órák, napok, hetek vagy évek, olykor. Múló pillanat, akár a többi.