Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elmélkedés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elmélkedés. Összes bejegyzés megjelenítése
Mire a fecske megtanulja reptét
Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.
Görög szelek
Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.
Dombokon, utakon
A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.
Újra itt az éj
Madár száll tova, feje fölött ág rebben
S itt van most újra, megint - lesújt az éj:
Viszi hát szavaimnak megtört ütemét
Virágoznak a fák
Egy délután, hirtelen
a cseresznyésbe tévedtem
A sok rügy éppen fakadt
S én álltam csak a fák alatt
Meddő órák
Miként szalad kezeim közül,
folyik csak, rohan az idő!
Három mutató rendre kitör -
Leég a gyertya, s a fű is kinő
Három mutató rendre kitör -
Leég a gyertya, s a fű is kinő
Görög költők
Hófödte nyomok
Kinyúlsz - a múlt millió morzsa
A szilánkokat összerakni nem lehet
S ki tud, az csak maga tudja
Minden elvész, mint utolsó lehelet
Az írásról
Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni.
A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.
És mi mégis folyton újra próbáljuk.
Dűlt ormoknak romjainál
Lehullt sok szirom,
most csak kövek látszanak
Más lettem én,
bennem más képek játszanak
Egy nap elmegyek
Egy nap elmegyek
Egyedül maradsz a vártán
Jő majd nagy sötét
Hited óvhat csak, lánykám
Csillagos éj alatt
Többször átkoztam, sokszor gyászoltam
Őszi levelek közt térdig gázoltam
Párszor áldottam, sokszor álmodtam
Mi elmúlt, elmúlt, de helyüket fájlaltam
A belső idő
Beleolvasva egy legutóbbi versembe így szólt: - Nem vagy boldog. Ezen elgondolkodtam. Mikor voltam boldog? Tán soha sem. De ez nem igaz. Mert mi a boldogság? Rövidebb-hosszabb időszak – percek, órák, napok, hetek vagy évek, olykor. Múló pillanat, akár a többi.
Nyílt vízen
Nem hallom már a szirének dalát,
Lassú víz mossa el múzsáknak szavát.
Hajóm távolodik, a semminek ront,
Lassan a szél is vitorlát bont
Úton
Kinyitom a szemem. Nem tudom hányadszor. Nem emlékszem pontosan mikor vagy hol szálltam fel. Azt sem tudom, hogy jó irányba tartunk-e. Igazából abban sem vagyok biztos, merre megyünk pontosan. De máshol is ülnek. Zakatol a szerkezet alattunk, s néha dob rajtunk egyet az út.
Új ködök
Régi csúcsok, új ködök
szürke pászmák fej fölött
Emlékek és darabok,
múltba révedt sok halott
A katolikus életrend
A kereszténység soha sem volt egy egyszerűen devocionális út. Nem véletlen, hogy a keresztény misztika három utat, három megismerési rendet, három fajta kinyilatkoztatást ismer el, ahogy az sem, hogy a legfőbb parancs, hogy "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!" (Mk 12,30-31)
A három út a via purgativa (καθαρσις), a via illuminativa (φοτοσις) és a via unitiva (θεοσις). A via purgativa az önvizsgálat útja, ahol felfedjük önmagunk előtt tudatosan az Istentől való elfordulásunk gyakoriságát és ezen tendenciák erejét. A lelki megtisztulás útja ez.
A via illuminativa, azaz a φοτοσις, a megvilágosodás vagy inkább megvilágosítás útja, melyre akkor érünk, amint Isten igazságának fénye életünkbe kezd áramolni. Isten fénye átvilágít, eltölt, felmelegít, mígnem ragyogni kezdünk. Ez a szív útja.
Az égi óceán
Az álmok, bár idővel továbblépünk, szinte megragadhatatlanul ott maradnak egy-egy pillanatban. Belekapaszkodnak a fénybe, a szelek szárnyaiba, kósza gondolatokba, melyekkel aztán hálókat alkotnak, s az arra érzékenyek olykor belegabalyodhatnak.
Maguk sem tudják tán, hogy miért vagy hogyan, de rájuk tör egy érzés, egy sosem volt emlék, egy nem érzett íz, egy morzsányi teljesség - a déjà vu, melyet valaki magából szakított vagy épp műtött ki gondosan, majd becsomagolta és útnak engedte.
Egy darab álom, szív, egy kevés szerelem papírsárkánya, mely mégis, valami furcsa gravitáció, valamifajta leláncoltság miatt soha sem tudott nekivágni a valódi végtelennek, s az emberi világhoz csapódott. Egybeforrt volna vele? Talán.
Anyagtalanul, testtelenül sodródik, az álmodozók, keresve csavargók hitére, képzeletére utalva, melyek nélkül semmivé válna tán teljesen és visszafordíthatatlanul. Mily’ illékony ez a csoda! És mégis: ezer évek múltán is meg lehet ragadni valamit belőle. És ha megragadtam, kifordítom vele a sarkaiból a világot.
És ilyen a szív is, mely felétek üzen, a partokon túlról. A vizeken túlról. Melyeket nem hódított meg még senki sem. Mert még nem álmodták meg az álmokat, melyek elhozzák a csodát és valósággá érlelik a képzelet gyümölcseit. Még nincs kész a hajó, ami átszelhetné e világokat.
De az ígéret már valahol a világban van. A levegőben. A pillanatokban, foszlányokban, melyek aztán maguk is a lét szövetének részeivé válnak. Megkezdődhet az eloldódás. A láncok elpattanhatnak. A repülés valósággá válik, a papírsárkány pedig nekivág az addig lebírhatatlannak hitt, határtalan térnek.
/Elhunyt szeretteimhez/
Pár percre
Csak pár, nyugodt percet adjatok
Csak pár, nyugodt percre hagyjatok
Ti gondolatok, régi temetők
Elmúlt pillanatok: fagyos szeretők
Csak pár, nyugodt percet adjatok
Csak pár, nyugodt percre hagyjatok,
Míg magam lehetek, s nem kínoztok,
Nem merednek rám régi sírboltok
Csak pár, nyugodt percet adjatok
Csak pár percre, de hagyjatok
Míg írnom sem kell, csak néznem,
mint száll pipám füstje az égen
Csak pár, nyugodt percet adjatok
Csak pár, nyugodt percre hagyjatok
Ti gondolatok, régi temetők
Elmúlt pillanatok: fagyos szeretők.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)