Dűlt ormoknak romjainál

Lehullt sok szirom,
most csak kövek látszanak
Más lettem én,
bennem más képek játszanak

Egy nap elmegyek

Egy nap elmegyek
Egyedül maradsz a vártán
Jő majd nagy sötét
Hited óvhat csak, lánykám

Csillagos éj alatt

Többször átkoztam, sokszor gyászoltam
Őszi levelek közt térdig gázoltam
Párszor áldottam, sokszor álmodtam
Mi elmúlt, elmúlt, de helyüket fájlaltam

A belső idő

 Beleolvasva egy legutóbbi versembe így szólt: - Nem vagy boldog. Ezen elgondolkodtam. Mikor voltam boldog? Tán soha sem. De ez nem igaz. Mert mi a boldogság? Rövidebb-hosszabb időszak – percek, órák, napok, hetek vagy évek, olykor. Múló pillanat, akár a többi.

Nyílt vízen

Nem hallom már a szirének dalát,
Lassú víz mossa el múzsáknak szavát.
Hajóm távolodik, a semminek ront,
Lassan a szél is vitorlát bont

Úton

 Kinyitom a szemem. Nem tudom hányadszor. Nem emlékszem pontosan mikor vagy hol szálltam fel. Azt sem tudom, hogy jó irányba tartunk-e. Igazából abban sem vagyok biztos, merre megyünk pontosan. De máshol is ülnek. Zakatol a szerkezet alattunk, s néha dob rajtunk egyet az út.

Melyik virág vagy?

Bárcsak látnám a virágot, mi lettél
Elfutná, tudom, az arcomat a vér
S szemeimet - mint most - a könnyek
Sírod jelöletlen, szíveink összetörtek

Végső virágzás

Tán e tollal csak
énekelni akarok,
mit a gyermekkor
nekem is hátrahagyott