Mire a fecske megtanulja reptét

Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.

Pusztaság és határ

Völgy szele - ami volt
Hó alatt, ami holt
Bennem mélyre temetve
Pár emlék sikolt

Görög szelek

 Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.

Dombokon, utakon

 A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.

Virágoznak a fák

Egy délután, hirtelen
a cseresznyésbe tévedtem
A sok rügy éppen fakadt
S én álltam csak a fák alatt

Fekete rigó

Még szürke a lég odakint,
de a zöldek már virulnak
egy sárga csőr tűnik fel
s az emlékek indulnak

Mikor még kerestem,
mikor még nagyon hittem
Mikor még telve reménnyel
tenyerén hordott az Isten

Nemsoká sötét lesz

Nemsoká, nemsoká sötét lesz
Odafagy képzeletünk az éghez
Elboruló horizontok várnak
Nézem csak, ahogy nyúlnak az árnyak

Stációk

Csillag hasad -
Az éj a halálra rábeszél
Sötét patak -
nem hordozhatja a terhét

Görög költők

 Kallinoszt, Türtaioszt, Arkhilokhoszt, Szémonidészt vagy Szolónt, Alkaioszt, Xenophanészt, de akár Szimónidészt, Pindaroszt és úgy egyáltalán - bármelyik görögöt olvasva feltűnik valami, ami elsőre a témák, sorok, képek banalitásaként tévesztheti meg az olvasót.

Hófödte nyomok

Kinyúlsz - a múlt millió morzsa
A szilánkokat összerakni nem lehet
S ki tud, az csak maga tudja
Minden elvész, mint utolsó lehelet

Az írásról

Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni. 

A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.

És mi mégis folyton újra próbáljuk.

Dűlt ormoknak romjainál

Lehullt sok szirom,
most csak kövek látszanak
Más lettem én,
bennem más képek játszanak

Egy nap elmegyek

Egy nap elmegyek
Egyedül maradsz a vártán
Jő majd nagy sötét
Hited óvhat csak, lánykám

Csillagos éj alatt

Többször átkoztam, sokszor gyászoltam
Őszi levelek közt térdig gázoltam
Párszor áldottam, sokszor álmodtam
Mi elmúlt, elmúlt, de helyüket fájlaltam

A belső idő

 Beleolvasva egy legutóbbi versembe így szólt: - Nem vagy boldog. Ezen elgondolkodtam. Mikor voltam boldog? Tán soha sem. De ez nem igaz. Mert mi a boldogság? Rövidebb-hosszabb időszak – percek, órák, napok, hetek vagy évek, olykor. Múló pillanat, akár a többi.

Nyílt vízen

Nem hallom már a szirének dalát,
Lassú víz mossa el múzsáknak szavát.
Hajóm távolodik, a semminek ront,
Lassan a szél is vitorlát bont

Úton

 Kinyitom a szemem. Nem tudom hányadszor. Nem emlékszem pontosan mikor vagy hol szálltam fel. Azt sem tudom, hogy jó irányba tartunk-e. Igazából abban sem vagyok biztos, merre megyünk pontosan. De máshol is ülnek. Zakatol a szerkezet alattunk, s néha dob rajtunk egyet az út.

Melyik virág vagy?

Bárcsak látnám a virágot, mi lettél
Elfutná, tudom, az arcomat a vér
S szemeimet - mint most - a könnyek
Sírod jelöletlen, szíveink összetörtek

Végső virágzás

Tán e tollal csak
énekelni akarok,
mit a gyermekkor
nekem is hátrahagyott

Új ködök

Régi csúcsok, új ködök
szürke pászmák fej fölött
Emlékek és darabok,
múltba révedt sok halott