Az álmok, bár idővel továbblépünk, szinte megragadhatatlanul ott maradnak egy-egy pillanatban. Belekapaszkodnak a fénybe, a szelek szárnyaiba, kósza gondolatokba, melyekkel aztán hálókat alkotnak, s az arra érzékenyek olykor belegabalyodhatnak.
Maguk sem tudják tán, hogy miért vagy hogyan, de rájuk tör egy érzés, egy sosem volt emlék, egy nem érzett íz, egy morzsányi teljesség - a déjà vu, melyet valaki magából szakított vagy épp műtött ki gondosan, majd becsomagolta és útnak engedte.
Egy darab álom, szív, egy kevés szerelem papírsárkánya, mely mégis, valami furcsa gravitáció, valamifajta leláncoltság miatt soha sem tudott nekivágni a valódi végtelennek, s az emberi világhoz csapódott. Egybeforrt volna vele? Talán.
Anyagtalanul, testtelenül sodródik, az álmodozók, keresve csavargók hitére, képzeletére utalva, melyek nélkül semmivé válna tán teljesen és visszafordíthatatlanul. Mily’ illékony ez a csoda! És mégis: ezer évek múltán is meg lehet ragadni valamit belőle. És ha megragadtam, kifordítom vele a sarkaiból a világot.
És ilyen a szív is, mely felétek üzen, a partokon túlról. A vizeken túlról. Melyeket nem hódított meg még senki sem. Mert még nem álmodták meg az álmokat, melyek elhozzák a csodát és valósággá érlelik a képzelet gyümölcseit. Még nincs kész a hajó, ami átszelhetné e világokat.
De az ígéret már valahol a világban van. A levegőben. A pillanatokban, foszlányokban, melyek aztán maguk is a lét szövetének részeivé válnak. Megkezdődhet az eloldódás. A láncok elpattanhatnak. A repülés valósággá válik, a papírsárkány pedig nekivág az addig lebírhatatlannak hitt, határtalan térnek.
/Elhunyt szeretteimhez/
