Kinyitom a szemem. Nem tudom hányadszor. Nem emlékszem pontosan mikor vagy hol szálltam fel. Azt sem tudom, hogy jó irányba tartunk-e. Igazából abban sem vagyok biztos, merre megyünk pontosan. De máshol is ülnek. Zakatol a szerkezet alattunk, s néha dob rajtunk egyet az út.
Nagy a sötét odakint. Az ablakon túl csak valami csillagtalan éjszaka. Néha feláll valaki, egy ajtóhoz lép, röviddel rá pedig megállunk, és az illető leszáll. Elnyeli a sötétség. Aztán megyünk tovább. Mindig van szabad hely, mégis, gyakori, hogy egy felszálló valaki mellé ül. Így telnek a hosszúra nyúlt percek, mígnem eljön az idő és le kell szállni.
Lassan érzékelem, mellettem is ül valaki. Együtt utazunk. Mint végtelen óceánt szeljük át az éjszakát, idegenekkel körülvéve. Olykor úgy érzem, ismerem, máskor pedig, mintha semmit sem tudnék róla. Néha egy-egy közelebbi arc szinte ismerősnek tűnik. De amikor próbálom felidézni, honnan, elúszik az érzés. Messzebb kerülnek. Olykor odébb ülnek, valaki mellé. máskor leszállnak ők is.
Úgy érzem, nem lehet másfelé menni. Hirtelen átsuhan rajtam és erőteljesen megragad az érzés, mennyire egyedül vagyunk. Nem vagyok biztos benne, hogy ül-e még mellettem valaki. De nem nézek oda. Össze vagyok zavarodva. Aztán, mintha hallanék valamit. Mintha hívnának.
Valamiért fel kell állnom. Kint még mindig csak a végtelen mélység. Nem látok ott semmit, nincs mihez viszonyítani, de mintha még gyorsabban száguldanánk most. Az út most is egyenetlen, én pedig biztos-bizonytalan lábakkal haladok az egyik ajtóhoz. Úgy érzem itt még nem szállt le senki.
Most nem gondolok semmire, nem jut eszembe semmi. Már mindent értek. Lassítunk. Megállunk. Nyílik az ajtó, eljött a pillanat. Vár az ismeretlen. Egyedül kell átlépnem ezt a küszöböt. Szinte végtelen most ez a sötét.
