Beleolvasva egy legutóbbi versembe így szólt: - Nem vagy boldog. Ezen elgondolkodtam. Mikor voltam boldog? Tán soha sem. De ez nem igaz. Mert mi a boldogság? Rövidebb-hosszabb időszak – percek, órák, napok, hetek vagy évek, olykor. Múló pillanat, akár a többi.
S nekem voltak perceim, óráim, napjaim. De heteim és még éveim is, amikor többnyire vagy legalábbis inkább voltam boldogabb, mint nem. Persze itt van az idő, mint a legfontosabb tényező is az emlékek tekintetében. Az idő korántsem csak megszépít dolgokat. Túl egyszerű lenne.
Az idő szépít, csúfít, szürkít, mélyít és millió más dolgot tesz. Az emlékezet kreativitása művészien alkot újra mindent egyre. Elfed, felszínre hoz, kiemel, tónust ad, fehérít, töröl és tussal kihúz látszólag neki véletlenszerűen megtetsző – ám a mindenkor uralkodó „lelki klímától” soha sem független –dolgokat.
A belső idő sohasem végleges. Az égbolt soha sem csak napos, vagy csak borús. Nincs olyan, hogy csak esik vagy csak a Nap tűz. Ilyen is, olyan is. Néha váltakozva, máskor egyszerre. Szeszélyes. Mint kívül, úgy belül. Ahogy fent, úgy lent.
Mi hát a vers? Sokszor csak az, ami. Ahogy a szavak, sorok, ritmus, prozódia is. Olykor több. Néha ez is, az is. Máskor se több, se kevesebb. A belső idő egyes vonatkozásainak, aspektusainak a külvilágba szűrődése, realizációja. A napfény, szél, eső és egyebek manifesztációi.
Mit jelent hát a vers? Mit akar mondani? Mit mond a felhő, a napfény, az esőcsepp? Mit jelent egy megpendülő húr? Egy mosoly? Egy nevetés? Mit jelent a patak csörgedezése, a kutya ugatása? Mit idéz? Itt a titok kulcsa. Bár a szó konkrét, a vers sokszor sokkal inkább tükör, mint bármi más. Az pedig, hogy magunkra ismerünk-e benne vagy sem, valahol rajtunk áll.
