Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni.
A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.
És mi mégis folyton újra próbáljuk.
Mint szeretőket, a valóságot, a rajzot, betűt, zenét, megannyi festéket és szobrot egymáshoz dobáljuk - az életet és a nyelvet összeboronáljuk. Igyekezünk kifejezni azt, amit eszközeinkkel lényegileg és esszenciáját tekintve nem lehet.
Ez hajt előre. Ez a művész Ikarosz-sorsa. Nekiiramodunk, majd elbukunk. Újra meg újra. Olyankor közel kerülünk a Naphoz, sütkérezünk a sugarak meleg fényében, jól érezve magunkat. Aztán alábukunk a sötét mélybe, mely mindig készen áll. Hívogat, ott vár - alattunk.
