Google+

Görög költők

 Kallinoszt, Türtaioszt, Arkhilokhoszt, Szémonidészt vagy Szolónt, Alkaioszt, Xenophanészt, de akár Szimónidészt, Pindaroszt és úgy egyáltalán - bármelyik görögöt olvasva feltűnik valami, ami elsőre a témák, sorok, képek banalitásaként tévesztheti meg az olvasót.

 Pedig pontosan ez az általános, banális, már-már idejétmúlt az, ami valójában az időtlen bennük.

 Lehet avítt a napfény? Ódivatú a szél? Banális a tenger vizének morajlása? Hát a tavaszi első sugarak lágy melege, ami a bőrünket éri?

Ez az időtlenség a görögök titka.

 Sibi scribere. Ahogy Nietzsche írta: az értelmes szerző nem ír más utókornak, csak a sajátjának, vagyis saját öregkorának, hogy még akkor is örömét lelje önmagában.

A görögök pedig valahogy így írtak.

 Sőt, mintha nem is öregkorukra gondoltak volna műveikkel, hanem arra az aiónra, mikor majd istenek lesznek. A bor, mámor, a szépség, a tengerpart vagy a szerelem istenei.

Mikorra még emberként útnak indított dalaik szépsége, édes áttetszősége, mámora összeér, s nektárjából örökké vígan kortyolhatnak, hallgatva csobogó patakjaik boldogító csengését.

Támogass egy kávéval!Tetszenek írásaim? Fontold meg és támogass egy kávéval!