Pedig pontosan ez az általános, banális, már-már idejétmúlt az, ami valójában az időtlen bennük.
Lehet avítt a napfény? Ódivatú a szél? Banális a tenger vizének morajlása? Hát a tavaszi első sugarak lágy melege, ami a bőrünket éri?
Ez az időtlenség a görögök titka.
Sibi scribere. Ahogy Nietzsche írta: az értelmes szerző nem ír más utókornak, csak a sajátjának, vagyis saját öregkorának, hogy még akkor is örömét lelje önmagában.
A görögök pedig valahogy így írtak.
Sőt, mintha nem is öregkorukra gondoltak volna műveikkel, hanem arra az aiónra, mikor majd istenek lesznek. A bor, mámor, a szépség, a tengerpart vagy a szerelem istenei.
Mikorra még emberként útnak indított dalaik szépsége, édes áttetszősége, mámora összeér, s nektárjából örökké vígan kortyolhatnak, hallgatva csobogó patakjaik boldogító csengését.
