A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.
Az egyik pillanatban még ott voltam, a következőben pedig már nem. Egy szemvillanás volt egész addigi életem, minden bánatom, örömöm, haragom, minden csókom és érintésem, minden könnyem és mosolyom.
Minden álom egy kis halál – jött emlékezetembe valahonnan. És valóban. A gondolatok a poros kis földúton, a dombok között átvágva is velem maradtak.
Kutyám előttem, meg-megállva nézett vissza rám, hogy jövök-e, ott vagyok még? Néztem lépteit, melyek kora ellenére is őriztek még valamit egykori ruganyosságukból, ám minden hátrapillantásánál belém is markolt egy megmagyarázhatatlan érzés.
Nem egyszerűen bánat volt. Nem esőt, nem a lehűlést éreztem egyszerűen a szélben, mely a táj egészének valóságát és teljességét sodorta orromba.
Ahogy rám nézett, szemeiben, tekintetében valahogy a múlt nézett vissza rám. Benne volt valami, ami nemsokára nem lesz. Mindenem, amim valaha volt, de már nincsen. Minden, amit elhagytam, ami tönkrement, ami erodálódott. Minden, amit elloptak vagy erőszakkal elvettek tőlem.
És benne volt mindenki, akit ismertem, akik ismertek engem. De benne voltak ebben a pillanatban azok is, akiket elhagytam, és akik elhagytak engem. Akikben csalódtam, és akik csalódtak bennem. A felszín alatt, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul még azok a pillanatok is, melyeket az emlékezés gyertyalángjával már nem tudok megvilágítani és fókuszba helyezni. Melyekre már nem emlékszem.
A gondolatok pedig csak kísértek egyre a poros kis földúton, a dombok között. És mi mentünk előre, vissza soha nem nézve, ketten a kutyámmal. Néztem lépteit, ahogy háta, lapockája balra és jobbra mozdult. A szinte ütemes ringás pedig mintha a köröttünk lévő és fejembe, lelkembe költöző dombokat is így ringatta volna, emlékeim hatalmas, őrlő malomköveivé változtatva őket.
A sötétség pókhálói újra és újra belém kapaszkodtak. Olykor pedig – gyakrabban, mint szeretném – felülkerekednek rajtam. Bár felettünk még vakított a Nap, tudtam, nemsoká sötét lesz. Odatapadt képzeletem az éghez és a dombok felett szaladt tova a végtelen semmibe, életre keltve, újjáteremtve, átköltve mindent, mi volt, elveszett, mindent, mi lehetett volna és mi tán csak lesz.
A horizontok széle lassan megremegett és akkor, ott, a földúton, a dombok között – zuhanni kezdtem. Mint az utolsó kilégzésnél, - bár lábaim vittek előre - az egyik pillanatban még ott voltam, a következőben már nem.
Egy másik tájon jártam. Más, tekergős, hol benőtt, hol sziklák között és szakadékok mellett vivő utakon, ahol a vidék ismerős ugyan, ám folyamatosan változik. Ahol orgona-illat keveredik láthatatlan tömegek kinyúló kezeivel, melyek aláhúznak majd egy napon. Oda, ahova egyszer mindnyájunknak le kell majd szállnia.
Más táj ez, más dombok, más ösvények birodalma, hol a Nagy Álom gondolata kísér, követ. Hol útitárs, hol emlékek fragmentuma homlokom mögött, hol űző vad mögöttem a csapásokon, hol vad démon, mely az éjszakák tábortüzeinek fénykörénél kerülget.
Olykor kérdezem, hangtalanul, némán. És ugyanígy válaszol. Nézzük egymást, nézünk egymásba. Sokszor szavak nélkül is értem. Aztán összezavar. Egymásra és egymásba omlik minden bennem, maga alá temetve a látás, felismerés és megértés féltve nevelgetett kis virágait.
Olykor haragszom rá, máskor félem. Mikor tombolva, száz és ezer karommal, agyaraival vágtat utánam és minden mozdulatomban közelségének jeges előszeleit érzem, igyekszem nem gondolni rá. Könnyűnek álcázott lépteim súlya ilyenkor száz tonna.
Aztán, valahonnan – magam sem tudom – itt vagyok, újra. Csak a poros földút, a hétágra tűző sugarak alatt lihegő kutyám, és lábaim, melyek visznek előre. A dombokon, a kertek alatt.
