Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.
Emlékszem, ahogy lehunytam a szemeimet. Ahogy a szél átfújt, körbe ölelt, élő folyamként tekergett karjaimon. Emlékszem a sós víz ízére, arra, ahogy megszáradván mint feszült bőröm a tűző napon. Emlékszem a nyugtató árnyékokra és arra, milyen jól esett az étel.
Bolyongtunk a romok között, s lelkem még nem sok bajt, gondot ismert. Csak némi homályt, kevéske terhet cipeltem. Mégis, többször előfordult, hogy ráeszméltem: bármilyen fényes, mese- vagy álom-szerű egy-egy pillanat, bármilyen kedves és nézzek bárminemű mélység vagy magaslat felé is - mindez egy napon véglegesen és visszavonhatatlanul elmúlik.
Sosem tűnt a világ olyan törékenynek, fénytelennek, mint ezekben a pillanatokban. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy önmagában minden sebezhető, hiányos, fénytelen. Kell valami, ami meg- és bevilágítja, értelmet ad neki. De gyermekként nem láttam ilyen értelmet.
Behunytam a szemeim, álmodozni, menekülni próbáltam. Ettem, ittam, játszottam, hogy ne kelljen ezekkel a gondolatokkal birkóznom, melyek ellen nem nyerhettem.
Néha arra gondoltam ilyenkor, hogy van még idő. Gyerek vagy még! - mondták. És valóban így volt. De az idő elszáll. Elszaladt öt év, tíz, húsz. És elillan az egész, legyen bármennyi is kiszabva. Homokszemekként kipereg ujjaink közül.
Mint akkor, ott, a fehér tengerparton, hol a görög szelek gyakran ringattak. S miközben szárítgattak, körülöleltek, füleimbe ismeretlen meséket súgva altattak az árnyékban.
