Mint a letaszított Lucifer, úgy zuhan alá a darabjaira hulló, gyorsuló ütemben sötétedő és üresedő, egyre inkább virtualizálódó, egyre inkább absztrakttá váló világ az apokaliptikus mélységekbe.
Egy ilyen valóságban a művészetnek sincs értelme. Mégis, csak és kizárólag művésznek szabad lenni. Akár a halálra is készen. De nem akárhogy.
Egy ilyen valóságban a művészetnek sincs értelme. Mégis, csak és kizárólag művésznek szabad lenni. Akár a halálra is készen. De nem akárhogy.
A művészet vagy alapállás, vezérfonal, szellem maga is semmi, zuhanás, nem valóságos (με ον). A "liberális művészet", a posztmodern pusztán nihilizmus és destrukció - a zuhanás mellékterméke és annak gyorsuló folyamatában résztvevő katalizátor-anyag. Semmi több.
Aki a valóságot akarja leképezni, eleve csak az absztrakt, a szürrealizmus nyelvén alkothat. Ebben a zuhanás önmagára tekinthet és elszörnyülködhet vagy éppen élvezheti és úszkálhat benne.
De a zuhanást ez nem állítja meg.
Aki a valóságot akarja leképezni, eleve csak az absztrakt, a szürrealizmus nyelvén alkothat. Ebben a zuhanás önmagára tekinthet és elszörnyülködhet vagy éppen élvezheti és úszkálhat benne.
De a zuhanást ez nem állítja meg.
Aki meg akar állni a zuhanásban, annak ki kell lépnie. Hogyan? Magát felemelve. A klasszikát, a szépet, az arányt és arányosat, jót, igazat meghaladva, az aranykor alapállását kell realizálnia. Éberré kell válnia, hogy teremthessen.
Mert teremteni kell. Újat kell alkotni. A régi elveszett, oda. A sors és lét ritmusai már mozgásban vannak az ítélet réges-régen elhintett magvai nyomán.
Az egész ítélet alatt áll és gondoskodik magáról, sorsának beteljesüléséről. Széthullik, megsemmisíti önmagát.
Mert teremteni kell. Újat kell alkotni. A régi elveszett, oda. A sors és lét ritmusai már mozgásban vannak az ítélet réges-régen elhintett magvai nyomán.
Az egész ítélet alatt áll és gondoskodik magáról, sorsának beteljesüléséről. Széthullik, megsemmisíti önmagát.
