Az adott pillanattal mindig el vagyunk maradva. A jelen olykor eseménytelennek tűnő mozdulatlanságában is olyan mélységek, olyan komplexitás rejlik, melyet teljes mértékben sem akkor és ott, sem később nem tudunk egészében belátni.
Gondolataink, érzéseink átrohannak rajtunk, egyfajta furcsa,
ismerős-idegen impressziókként, ám a művész folyamatosan át-meg átfesti képét,
mely soha nem készül el. Hiába ragadnánk le bizonyos pontokon – fel kell ismernünk, hogy ez
lehetetlen. Rögeszmék vagy mániák nem segítenek. Legyen szó magunkról vagy másról,
hazudni értelmetlen. Valójában lehetetlen is.
Az idő, tekintsünk rá bárhogy, bármilyen szemszögből,
értelmezzük lineárisan vagy ciklikusan, - egyfajta körforgásként -, elszökik. Akár
a szűk, bezárt ajtajú szobákból a levegő. Az erózió tagadhatatlan. Tükör vagy papír,
képek, szavak, gondolatok mind emlékeztetnek: nem azok vagyunk már, akik
tegnap, akik egy éve, akik tíz éve voltunk.
Kik vagyunk hát? Hova tartunk? Gondolatok hajszolnak az álmok
felől az ébrenlét birodalmába, majd üldöznek naphosszat, - hol Ikaroszként
alábukva tudatunk küszöbe alá, hol felemelkedve, mint a mesebeli óriás, ki az
egeket is eltakarja -, hogy ismét az álmok közé kergessenek. Álmaink közé. De
sajátjaink-e ezek az álmok? S ha nem, ki álmodja őket?
A reflexiók szilánkjaiból, e furcsa napról-napra következő
törött kis cserépdarabokból sem áll sokszor össze semmi konzisztens váz,
egység. Az ember kerget csak egyfajta furcsa koherenciát, próbál felépíteni
vagy inkább rekonstruálni valamit, amiről emléke van. De mi ez az emlék? Nem
tudni. Tudom, hogy álmodtam, de nem emlékszem, hogy mit.
Ezt a valamit kergetjük. Ezt próbáljuk felépíteni,
újraépíteni, miközben űzzük csak a szelet. Próbáljuk meglátni a tükörképet.
Egy tükörképet, mit sosem láttunk még.
