A kereszténység soha sem volt egy egyszerűen devocionális út. Nem véletlen, hogy a keresztény misztika három utat, három megismerési rendet, három fajta kinyilatkoztatást ismer el, ahogy az sem, hogy a legfőbb parancs, hogy "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!" (Mk 12,30-31)
A három út a via purgativa (καθαρσις), a via illuminativa (φοτοσις) és a via unitiva (θεοσις). A via purgativa az önvizsgálat útja, ahol felfedjük önmagunk előtt tudatosan az Istentől való elfordulásunk gyakoriságát és ezen tendenciák erejét. A lelki megtisztulás útja ez.
A via illuminativa, azaz a φοτοσις, a megvilágosodás vagy inkább megvilágosítás útja, melyre akkor érünk, amint Isten igazságának fénye életünkbe kezd áramolni. Isten fénye átvilágít, eltölt, felmelegít, mígnem ragyogni kezdünk. Ez a szív útja.
A θεοσις, az istenülés, tehát a via unitiva az Istennel történő egyesülés útja. Ezen az úton akaratunk, szavaink, tetteink egyre inkább egyesítve lesznek Istenéivel, melyek Jézusban nyilvánultak meg. Az Istennel való harmónia, ill. az Isten általi el- és betöltöttség, az elme útja ez.
Mind a három út háromszorosan járandó: együtt, egyedül és a világban. Minden bűn átvilágítandó (purgatio), minden erény felemelendő (illuminatio), hogy az unificatio minél tisztábban, nagyobb mértékben, minél teljesebben lehetségessé váljon.
A három út analóg módon feleltethető meg a kinyilatkoztatás három fajtájával. A mennyei dicsőség fényével ragyogó kinyilatkoztatást csak a via unitiva, a θεοσις útján előrehaladott kereső hívő kaphat.
Ezen az úton, kegyelemből, a lumen gloriae "közreműködésével" válik lehetségessé a minél nagyobb fokú, minél állandóbb inhabitatio, amikor is Isten tudniillik a lelkünkbe költözik. Ez is a cél: az Istennel való legbensőbb, közvetlen életközösség.
A causa efficiens csak Isten lehet, hiszen "ami a természetből fakad, az természet marad." A cél pedig pontosan a természet meghaladása: a természetfölötti, katolikus életrendbe lépés. Ez önerőből nem lehetséges. Ezért, hogy Isten - a természetfölöttinek a természetben történő megvalósítására - a küldhető két isteni személy (vagy a Fiú, vagy a Szentlélek) képében leereszkedik, belép a lélekbe.
A katolikus életrend tehát természetfölötti életrend. Célja a a természeti életnél magasabb eljövetelének előkészítése (magunkban), az Isten országának megvalósítására törekvés az alacsonyabb fölött mintegy karnyújtásnyira. De nem benne! Az alacsonyabb ugyanis nem alakítható át magassá. A természetiből nem lesz természetfölötti. A sötétség a világosságot nem fogadhatja be. Annak örökké a sötétség fölött kell ragyognia, mint a Napnak (Sol Invictus).
Ez a természetfölötti, magasabb életrend, ez az Isten országa, melynek minél közelebb kell kerülnie bennünk a természeti léthez és fölötte kell lebegnie, ahogy Isten lelke lebegett a vizek, a sötétség felett a kezdetek kezdetén.
A cél minél közelebb kerülni - karnyújtásnyira, hajszálnyira. Majd, amikor az idő elérkezik, átlépni.
A nagyfokú inhabitatio, divinatio, tehát θεοσις a küldetést befejezi. A három úton kellőképpen előrehaladott, a három rendű megismerésben elmélyült keresőnek a küldhető isteni személyek lelkében történő jelenlétére már nem lesz szüksége.
A keresztény életrend tehát nem a fenti lehozása, nem prométheuszi út, hanem a folytonos felfelé törekvés, a Napba igyekvés útja. Az örök Ikarosz útja.
A lényeg rendje szerint a magasabb rendű az alatta lévők bármelyikében egészen benne van, és egészen kívüle van. Pontosan ezek, ill. a már leírtak miatt fontos még egyszer kihangsúlyozni: az Isten országa elközelíthet, de itt "lent" nem valósulhat meg. Nekünk kell kinyúlni, lépcsőket, hidakat építeni és feljutni, felhúzni magunkat oda, ahol bennünk teljessé és valósággá lehet.
Ahogy Eckhart írja a Teremtés könyvének magyarázata kapcsán, minden teremtmény öröktől fogva azon a nevén áldja az Urat, mely minden név fölött van. E név tudása, ismerete, mely a teremtmény létét adja.
Igyekezetünk, hogy feljussunk, hogy átlépjünk, felemeljük magunkat az Isten országába nem más, mint törekvés arra, hogy ismét emlékezzünk A Név-re és visszanyerjük eredeti létünket a magasabb, szellemi világban, melynek ez a világ pusztán lefokozott és lerontott képmása.
