Nyárelőn, a fa alatt,
kereszt alatt, lomb alatt
Néztem, ahogy ment a Nap,
szaladt csak sok gondolat
Kereszt alatt, lomb alatt,
nyárelőn, sok gondolat
Minden múlt, de lomb alatt,
Szív szakad, szív marad
rohan sok pillanat
Szív szakad, szív marad,
múltad majd befogad
Szív szakad, szív marad
elnyel a pillanat
Szív szakad, szív szakad
Sír fed el, befogad.
A víz felold, a hegy bezár
Ások, s nem-kincsem kincs már
A víz felold, a hegy bezár
Gyémántként fénylik az éj, a magány
A víz felold, a hegy bezár
Az egeknek romjait elragadták
A víz felold, a hegy bezár
S a hajótörött, lám hazatalál.
S én csak éppen eszméltem
Ami volt, elmúlt, már minden mögöttem
Emlékszem, mosollyal tanítottál
Emlékszem, rózsát kértél
Kezeink közül kipergett minden
Abból, mi volt, már semmi sincsen
Emlékszem - voltál, éltél.
/Nagyapám emlékére/
A lemenő Nap még dolgozni lát
Furcsa darabokra hullott a világ
S a darabokban is ott van e Nap
Aláhullunk, Ikaroszként, megannyi Nap-fiak
Izzó sötétségben egyre menekülök
Kihűlnek az ölelések, holtan elterülök
Fölöttem elzúg a sötét, az éj
Egyedül vagy, ha mersz, remélj.
Nem jelzőfények, csak kirakatok
Feledtetnék a sok tegnapot
Mi elvált már, s el nem válik
Míg csöppnyi időnk mind el nem mállik
Nem jelzőfények, csak kirakatok
Sötét, terhes futóhomok
Mely lehúz most a mélybe,
hol a szóra várunk, a fényre.
Mélységek kristálya, ragyogó éjszaka
Felhőkbe burkolva sorsomnak csillaga
Táncol e káprázat szemeim előtt
S nem tudom, mi az, mi már rég eldőlt
Csendes fohászok asztalfiók-soraim
Csontjaimban érzem, mint múlnak poraim
Minden percem, órám lopott kis valóság
De jaj, tán az egész egy hiábavalóság!