Mindenem a napvilágon
Bezárkóztál, megmerevedsz, kihűlsz
Fagyottan darabjaidra repülsz
Ahogy minden, mi bomlik - viszi a szél
S ki hisz, mindig új csodákat remél
Némaság, bénaság, oldalamban repeszek
Szerelmed adott múlhatatlan sebeket
Melyek nem gyógyulhatnak, s nem tagadhatom:
Szeretni tudlak csak, és mi nincs, nem játszhatom.
Kint az életben
De hiába hullnak, tudom: erősebb e sivatagnak földje
Egy hang hív a távolban, és sóhajt, sír, kérlel és remél
Jaj tudom - bár hallom, már nem én vagyok, kihez beszél
Úgy fáj, úgy szorít, úgy éget most ez a végtelen Tél
Letört lélek-darabok, melyeket itt görget köröttem a szél
Soha sem leszel már egészen enyém, de csak maradni tudok,
Szívemben múló jelen, fényes múlt, tovatűnt pillanatok
Tollam hegyén szívemnek vére, galamb-szárny céltalan röppenése
A sziklák alá bújt álom, barlangba űzött vad menekülő lépte
Felköröz, felvijjog bennem az egész, mint eltévedt, árva madár
S bolyong a szív csak, mely otthont már sehol sem talál
Miképpen régen, most újra: mindenki és minden idegen
Kívül állok minden körön, s szemlélek - kívül az életen
Nézhetem csak, mint megtört gyermek, mi nem enyém:
Vesztett álmot, boldogságot, melynek éjszaka lett a helyén.
Virágzás előtt
A mennyei királyság kifeszített vitorlái
Az égnek örök vándorai, felhőknek bárkái
S nem tudjuk mily erő görget és hova
Látom az új rügyeket, új ágakat
De, hogy melyik mit hoz majd, nem ismerem
Mondd, e fa vajon mily gyümölcsöt terem?
Lesz, ami hozzon virágzó álmokat?
Most indul minden, most fakad
Szárba szökken, fényre vágy, Napot hív
De ajkadon síri csend, szinte kín
Felettünk végtelen kékség halad
Szél borzolja a tájat, hajlít fát, csavar bokrokat
S mi fényes nappal volt, az most éjre vált
Mi élet volt egykor, várja most, hívja a halált
Csitt, nem! Ez csak a Tél visszhangja, mi hívogat.
Kofi Awoonor: A takács madár
Egyetlen fánkon tojásokat költött
Nem akartuk elzavarni -
Néztük hát csak fészkét rakni
Figyeltük, ahogy tojásait rakta
Egy nap a tulaj képében tért vissza
Üdvözülést prédikált nekünk
Nyugatról jött, így mondta emberünk
Hol tengeri viharoktól hullottak sirályok
Lámpás fényénél száradtak halászhálók
Szentbeszéde jóslat volt nekünk:
Mint fészke, új célt nyerhetünk
De hírközlők imáihoz nem csatlakozhatunk
Minden nap keressük egyre új otthonunk
Új oltároknak, miket újjáépítünk
S a régiek helyett újakat készítünk.
/A nairobi terrortámadásban elhunyt ghánai költő, Kofi Awoonor (1935.03.13 – 2013.09.21) 'The Weaver Bird' című versének műfordítása /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)