Ahogy a pipám kazánjában felvillanó fénybe néztem, úgy tűnt, ilyen kazánokban, ilyen fények mellett, ilyen vagy sokkal vadabb tüzekben készül a jövő is.
Sötét tükreim
A lemenő Nap még dolgozni lát
Furcsa darabokra hullott a világ
S a darabokban is ott van e Nap
Aláhullunk, Ikaroszként, megannyi Nap-fiak
Izzó sötétségben egyre menekülök
Kihűlnek az ölelések, holtan elterülök
Fölöttem elzúg a sötét, az éj
Egyedül vagy, ha mersz, remélj.
Nem jelzőfények...
Nem jelzőfények, csak kirakatok
Feledtetnék a sok tegnapot
Mi elvált már, s el nem válik
Míg csöppnyi időnk mind el nem mállik
Nem jelzőfények, csak kirakatok
Sötét, terhes futóhomok
Mely lehúz most a mélybe,
hol a szóra várunk, a fényre.
Küzdelem a felejtéssel
Mélységek kristálya, ragyogó éjszaka
Felhőkbe burkolva sorsomnak csillaga
Táncol e káprázat szemeim előtt
S nem tudom, mi az, mi már rég eldőlt
Csendes fohászok asztalfiók-soraim
Csontjaimban érzem, mint múlnak poraim
Minden percem, órám lopott kis valóság
De jaj, tán az egész egy hiábavalóság!
A válságról
Mint a letaszított Lucifer, úgy zuhan alá a darabjaira hulló, gyorsuló ütemben sötétedő és üresedő, egyre inkább virtualizálódó, egyre inkább absztrakttá váló világ az apokaliptikus mélységekbe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)