A takács madár házunkba költözött Egyetlen fánkon tojásokat költött Nem akartuk elzavarni - Néztük hát csak fészkét rakni Figyeltük, ahogy tojásait rakta Egy nap a tulaj képében tért vissza Üdvözülést prédikált nekünk Nyugatról jött, így mondta emberünk Hol tengeri viharoktól hullottak sirályok Lámpás fényénél száradtak halászhálók Szentbeszéde jóslat volt nekünk: Mint fészke, új célt nyerhetünk De hírközlők imáihoz nem csatlakozhatunk Minden nap keressük egyre új otthonunk Új oltároknak, miket újjáépítünk S a régiek helyett újakat készítünk.
Milyen kevés, mi egy ember után marad: Megtölt minden tengert, az óceánokat S nekem, ki sebeim örökké elvakartam Fülembe hangzik múltam - furcsa dallam Néhány kósza hang, sok, hosszú szünet Hideg, bántó fényben tavaszi szüret S kong a sötét, fagyban lehull a toll Írnék még, fogok majd, valahol...
A délibábos derengések vége Minden ábránd elveszett Álmaimban káosz a rend felett: Bántó, száraz a fények éle Én csak várok újra, mint egykor Figyelem, mint bomlik ki minden: Mozgásból, melynek vége nincsen A láthatár bennem kialszik, s felgyúl.
Hirtelen gyógyultam a gyermekkorból Taszítva vonz most egy ősi erő Összetört álmokból, vágyakból Belőlem furcsa, idegen élet nő S itt állok újra egy küszöbön Hajszálon, vékony kötélen lógva Múltam üres, mintha nem is volna Kihűlt szilánkok hevernek a földön.
I. Csillagporos tavaszi éjen Ahogy a kert aljára értem Felszikrázott bennem valami újra Mintha a sok régi gyökér utánam nyúlna S lángolt megint az évszak: belül Emlékszem, éreztük még a telet De Tavaszunk eljött, az idő letellett Kívül és belül, húrokon, egyedül Tavasznak sugara bennem most lemerül Szárba szökkent, burjánzott a rend II. Kinn a földön, újra Felettünk csak végtelen ég Tér, csillagok, hangtalan zenék Visszhangzó múltam - minden ős Keringés, áramlás, olvadó rügyek Lemenő Napnak festett játéka Házam falán hazámnak árnyéka Esõcseppekként a mindenség lepereg III. A távolban lángol már a táj S bár diófám még oltalmunk Lesújt rám majd teremtő Napunk Megéget, mint egy szerelmes száj Az évszak hullámzik, levegő húrja pattan És mi látjuk előre: az előre láthatatlan A lét sebesült madárként zuhan, Hogy hamvából egykor majd újjászülethessen.
