Görög szelek

 Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.

Az utolsó nyár

 Tisztán emlékszem arra a nyárra. Régi nyár volt, régi világ. Poros földutak szegélyezték a frissen vásárolt kis telket, melyet apám szerzett. Levélben értesített róla és én örültem neki, igazán, ahogy kevés dolognak örültem csak a kisvárdai intézetben.

Dombokon, utakon

 A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.

Kilenc vasárnap

Komoly idő, komor idő
Szent remények - lelkek tavasza!
Visszametsző, lelket söprő
Krisztusunknak hívó szava

Vár a szőlő, lelked kertje
Hogy a magvetőnek azt megkészítsd
Keresztségbe, küzdelembe
Kik a kegyelemben bíznak, elérik.

Újra itt az éj

Fekszem csak, legjobb soraim elengedem
Madár száll tova, feje fölött ág rebben
S itt van most újra, megint - lesújt az éj:
Viszi hát szavaimnak megtört ütemét