Idegen tájban gázolok, feldereng előttem könnyeim öble, De hiába hullnak, tudom: erősebb e sivatagnak földje Egy hang hív a távolban, és sóhajt, sír, kérlel és remél Jaj tudom - bár hallom, már nem én vagyok, kihez beszél Úgy fáj, úgy szorít, úgy éget most ez a végtelen Tél Letört lélek-darabok, melyeket itt görget köröttem a szél Soha sem leszel már egészen enyém, de csak maradni tudok, Szívemben múló jelen, fényes múlt, tovatűnt pillanatok Tollam hegyén szívemnek vére, galamb-szárny céltalan röppenése A sziklák alá bújt álom, barlangba űzött vad menekülő lépte Felköröz, felvijjog bennem az egész, mint eltévedt, árva madár S bolyong a szív csak, mely otthont már sehol sem talál Miképpen régen, most újra: mindenki és minden idegen Kívül állok minden körön, s szemlélek - kívül az életen Nézhetem csak, mint megtört gyermek, mi nem enyém: Vesztett álmot, boldogságot, melynek éjszaka lett a helyén.
Világok sodródnak fölöttünk tova A mennyei királyság kifeszített vitorlái Az égnek örök vándorai, felhőknek bárkái S nem tudjuk mily erő görget és hova Látom az új rügyeket, új ágakat De, hogy melyik mit hoz majd, nem ismerem Mondd, e fa vajon mily gyümölcsöt terem? Lesz, ami hozzon virágzó álmokat? Most indul minden, most fakad Szárba szökken, fényre vágy, Napot hív De ajkadon síri csend, szinte kín Felettünk végtelen kékség halad Szél borzolja a tájat, hajlít fát, csavar bokrokat S mi fényes nappal volt, az most éjre vált Mi élet volt egykor, várja most, hívja a halált Csitt, nem! Ez csak a Tél visszhangja, mi hívogat.
A takács madár házunkba költözött Egyetlen fánkon tojásokat költött Nem akartuk elzavarni - Néztük hát csak fészkét rakni Figyeltük, ahogy tojásait rakta Egy nap a tulaj képében tért vissza Üdvözülést prédikált nekünk Nyugatról jött, így mondta emberünk Hol tengeri viharoktól hullottak sirályok Lámpás fényénél száradtak halászhálók Szentbeszéde jóslat volt nekünk: Mint fészke, új célt nyerhetünk De hírközlők imáihoz nem csatlakozhatunk Minden nap keressük egyre új otthonunk Új oltároknak, miket újjáépítünk S a régiek helyett újakat készítünk.
Milyen kevés, mi egy ember után marad: Megtölt minden tengert, az óceánokat S nekem, ki sebeim örökké elvakartam Fülembe hangzik múltam - furcsa dallam Néhány kósza hang, sok, hosszú szünet Hideg, bántó fényben tavaszi szüret S kong a sötét, fagyban lehull a toll Írnék még, fogok majd, valahol...
A délibábos derengések vége Minden ábránd elveszett Álmaimban káosz a rend felett: Bántó, száraz a fények éle Én csak várok újra, mint egykor Figyelem, mint bomlik ki minden: Mozgásból, melynek vége nincsen A láthatár bennem kialszik, s felgyúl.
