Mire a fecske megtanulja reptét

Mire a fecske megtanulja reptét, mire viharban, a magasban sem fél, s nem sodródik a szélben, hanem pontosan tudja mikor, hol, meddig feküdjön fel rá és teszi ezt magabiztosan: vége.

Pusztaság és határ

Völgy szele - ami volt
Hó alatt, ami holt
Bennem mélyre temetve
Pár emlék sikolt

Görög szelek

 Messze vannak már mögöttem a partok, hol a tengert először láttam. Leírni sem tudnám már, milyen volt először, milyen érzések kavarogtak bennem, mire gondoltam akkor. Gyermekként úgy gázoltam a nagy kékségbe, mintha az egyszerre lett volna a legnagyobb csoda és a legtermészetesebb dolog.

Az utolsó nyár

 Tisztán emlékszem arra a nyárra. Régi nyár volt, régi világ. Poros földutak szegélyezték a frissen vásárolt kis telket, melyet apám szerzett. Levélben értesített róla és én örültem neki, igazán, ahogy kevés dolognak örültem csak a kisvárdai intézetben.

Dombokon, utakon

 A délutáni alvásból ébredve, szinte azonnal nekivágtunk a domboknak, ismét. Még valami lágy könnyűség táncolt homlokom mögött, még emlékeztem az elalvás előtti pillanat utolsó kilégzésére, ahogy egyszerre, hirtelen - ám egyáltalán nem kellemetlenül – távoztam.

Kilenc vasárnap

Komoly idő, komor idő
Szent remények - lelkek tavasza!
Visszametsző, lelket söprő
Krisztusunknak hívó szava

Vár a szőlő, lelked kertje
Hogy a magvetőnek azt megkészítsd
Keresztségbe, küzdelembe
Kik a kegyelemben bíznak, elérik.

Újra itt az éj

Fekszem csak, legjobb soraim elengedem
Madár száll tova, feje fölött ág rebben
S itt van most újra, megint - lesújt az éj:
Viszi hát szavaimnak megtört ütemét

Dareen Tatour - Ellenállni

Ellenállni, népem, álljatok nekik ellen
Jeruzsálemben, hol sebeim bekötöztem,
a bánatom most szélnek engedem

Virágoznak a fák

Egy délután, hirtelen
a cseresznyésbe tévedtem
A sok rügy éppen fakadt
S én álltam csak a fák alatt

Fekete rigó

Még szürke a lég odakint,
de a zöldek már virulnak
egy sárga csőr tűnik fel
s az emlékek indulnak

Mikor még kerestem,
mikor még nagyon hittem
Mikor még telve reménnyel
tenyerén hordott az Isten

Ki megnyitja az eget

Hetven, hatvan, ötven:
a kapun átléptem
Hetven, hatvan, ötven,
Szent idő van bennem

Meddő órák

Miként szalad kezeim közül,

folyik csak, rohan az idő!
Három mutató rendre kitör -
Leég a gyertya, s a fű is kinő

Nemsoká sötét lesz

Nemsoká, nemsoká sötét lesz
Odafagy képzeletünk az éghez
Elboruló horizontok várnak
Nézem csak, ahogy nyúlnak az árnyak

Stációk

Csillag hasad -
Az éj a halálra rábeszél
Sötét patak -
nem hordozhatja a terhét

Görög költők

 Kallinoszt, Türtaioszt, Arkhilokhoszt, Szémonidészt vagy Szolónt, Alkaioszt, Xenophanészt, de akár Szimónidészt, Pindaroszt és úgy egyáltalán - bármelyik görögöt olvasva feltűnik valami, ami elsőre a témák, sorok, képek banalitásaként tévesztheti meg az olvasót.

Hófödte nyomok

Kinyúlsz - a múlt millió morzsa
A szilánkokat összerakni nem lehet
S ki tud, az csak maga tudja
Minden elvész, mint utolsó lehelet

Az írásról

Rajzolok valamit. Vonalakat húzok, formálok, melyeket betűknek is hívnak. De szöknek a színek, szagok, illatok, és szökik minden emlék is, melyet így el akarok kapni, s csapdába ejteni. 

A világ nem fér a rajzba. Sem a valóság betűkbe facsarva. Az eredmény csak rémesebb vagy hazugabb lehet annál, ami van.

És mi mégis folyton újra próbáljuk.

Dűlt ormoknak romjainál

Lehullt sok szirom,
most csak kövek látszanak
Más lettem én,
bennem más képek játszanak

Egy nap elmegyek

Egy nap elmegyek
Egyedül maradsz a vártán
Jő majd nagy sötét
Hited óvhat csak, lánykám

Csillagos éj alatt

Többször átkoztam, sokszor gyászoltam
Őszi levelek közt térdig gázoltam
Párszor áldottam, sokszor álmodtam
Mi elmúlt, elmúlt, de helyüket fájlaltam